Emlékezet, kánon, kultusz

A Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményének állandó kiállításán javarészt a kollekció állományának gerincét képező, 19. századi, illetve a 20. század elejéről származó portrékkal találkozhat a látogató. A bemutató a falakon függő vagy a posztamenseken álló arcképeken, valamint azok csoportjain keresztül olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a címben szereplő kulcsszavakhoz kapcsolódnak. Például, hogy miként járult hozzá az Akadémia tagjai által gyakorolt közösségi emlékezet az arcképek befogadásához, megrendeléséhez. Hogyan került mindez átfedésbe a 19. századi függetlenségi és reformmozgalom kapcsán kialakult nemzeti vagy a hivatalost képviselő állami emlékezettel? Milyen szerepet szánt a portréknak, majd a gyarapodásukkal létrejött arcképcsarnoknak az intézményi reprezentációban a tudósközösség? Miként vett részt portrémegrendelései révén az Akadémia a tudományos kánon alakításában? A kiállításon festmények és szobrok révén megjelenik az Akadémia székházában hajlékra lelő Kisfaludy Társaság – amelynek tagjai jobbára akadémiai tagsággal is bírtak –, amely szinte kizárólagos formálója volt a 19. századi magyar irodalmi kánonnak. A kiállítás számos műtárgya vonható be annak a kérdésnek a vizsgálatába, hogy milyen módon vett részt az Akadémia a nemzet kortárs (de már elhunyt) jelesei és a régmúlt nagyjai kultuszának megteremtésében, formálásában, fenntartásában.

I. Akadémiai emlékezet és tudományos kánon

Akadémiai tagok arcképei a 19. század utolsó évtizedéig döntően ajándékozások útján kerültek a Tudós Társaság tulajdonába. Az Akadémia által megrendelt első portrék az intézmény vezetőiről készültek, és csak az 1890-es évektől vált általánossá a már elhunyt, köztiszteletben álló tagok arcképeinek saját költségen való megfestetése. A portrékat először a társaságnak a pesti Trattner–Károlyi-házban lévő üléstermében, majd az 1865-ben felépült székház első emeleti, ún. Képes termében függesztették ki. A helyiség falait két évtized elteltével azonban teljesen megtöltötték a festmények, így a szomszédos, korábban a fizikai kísérleteknek helyet adó szobát Elnöki tanácsteremmé alakították, lehetővé téve, hogy annak falain is képeket helyezzenek el. A Képes teremben függő arcképek által az akadémiai tagok az intézmény működésének korai időszakára, „hőskorára”, egyben a nemzeti függetlenségi mozgalom személyiségeire emlékezhettek. Ezzel szemben az Elnöki tanácsterem falait a kiegyezést követő korszak vezetőinek, tagjainak portréi töltötték meg. Az ott kifüggesztett arcképeken keresztül már az állami intézmény reprezentációja jelent meg. Amikor az Elnöki tanácsterem sem tudott több festményt fogadni, az újonnan érkező portrékat a Képes és az Elnöki terem közti folyosón helyezték el, végül pedig a hivatali helyiségekbe is kerültek arcképek.

Az Akadémia első évszázada során így létrejött arcképcsarnok egyszerre tartalmazta azoknak a férfiaknak a portréit, akiket a nemzeti mozgalomban való részvételük, tudományos teljesítményük, irodalmi életművük vagy politikai tevékenységük okán az akadémiai közösség a kánon részének tekintett. Ezt az arcképek által megjelenített kánont egyszerre alakította az egyéni, a nemzeti és az akadémiai emlékezet: a Tudós Társaság tagjai az általuk tisztelt személyek, míg különböző mecénások tudós és nemzeti nagyságok portréit bocsátották az intézmény rendelkezésére, és idővel az akadémikusközösség is megrendelte tudós társainak arcképeit. A kanonizációs folyamatnak általában – de nem minden esetben – a végpontját jelentette a képek kifüggesztése. Az ekképpen az üléstermekben felállt tudós-, irodalmár- és (kultúr)politikus-panteonnal az Akadémia olyan önképet mutathatott fel, amellyel nemzeti és állami szinten is a legmagasabb presztízsű intézmények közé helyezte magát az Osztrák–Magyar Monarchia korában.

II. Az intézmény címere, Széchenyi István köre és műgyűjteménye, női portrék és allegorikus nőalakok az Akadémián

Mint minden intézmény, a Magyar Tudós Társaság is nagy gondot fordított az identifikációját szolgáló – örökletes és állandó jelleggel használt – címere és a működését hitelesítő jelvények megtervezésére. Ezek képi programjának megalkotásában egyaránt kiemelkedő szerepet játszott az alapító, Széchenyi István, a terveket készítő művész, Johann Nepomuk Ender és a kettejük között közvetítő Waldstein János, Széchenyi barátja. A közösen kialakított koncepció eredményeként született meg 1832-ben az intézmény pecsétnyomója, az először a tagsági okleveleken feltűnő acélmetszetű pecsétje, majd 1834-ben címerképe.

A terem középpontjában, a hosszú fal tengelyében is ez az emblematikus, ugyanakkor értelmezéseinek sokasága miatt máig enigmatikus címerkép áll, Johann Nepomuk Ender Széchenyi költségén készített festménye. A bécsi művésztől további, egykor Széchenyi István tulajdonában lévő – idealizált – női képmások is kerültek az Akadémiára Széchenyi Béla, a gróf fiának ajándékaként. Nők sokáig csak allegorikus vagy mitológiai alakokként szerepeltek az Akadémia képzőművészeti reprezentációjában: mindenekelőtt a tudományok istennőjének, Pallasz Athénének képében és a tudományágak megjelenítőiként a székház homlokzatán, illetve a Díszterem falfestményein.

Nők tagságuk hiányában – az intézmény első női tagját 1949-ben választották – sokáig jóformán csak mecenatúrájuk által kerülhettek kapcsolatba az Akadémiával. Anyagi támogatásukat, gyűjtések kezdeményezését a férfiközösség mindazonáltal elvárta tőlük, miközben a tudományos diskurzusban nem juttatott helyet számukra. A nagy női mecénások kiszorultak az akadémiai emlékezetből. Ezt jelzi az is, hogy portréikat nem rendelte meg a tudós közösség. A kiállításon látható arcképek egyike sem az intézmény kezdeményezésére készült. Ahogyan azoknak a nőknek a portréi sem, amelyek az Akadémia valamely férfitagjának rokonait ábrázolják. Az itt bemutatott, ma az Akadémia tulajdonát képező arcképek ráadásul kivétel nélkül a második világháborút követően, adomány vagy vásárlás útján kerültek a székházba, hogy szobák díszévé váljanak – nem pedig az intézmény díszére, ahogy férfitársaik portréi.

III. A Kisfaludy Társaság és az irodalmi kánon

Kisfaludy Károly (1788–1830) barátai és tisztelői a költő halála után gyűjtést szerveztek: céljuk Kisfaludy összes művének kiadása, illetve egy emlékszobor felállítása volt. (A mellszobrot Ferenczy Istvánnal készíttették el, és a Nemzeti Múzeum kertjében jelölték ki a helyét.) Ez a tisztelői kör 1836-ban társasággá alakult, amely feladatául tűzte ki, hogy „a hazának kivált fiatalabb íróit évenkénti jutalmak által a szépliteratúrai pálya gondosabb megfutására” ösztönözze. A pénzdíjakat mindenekelőtt „nemes lelkű hazafiak” felajánlásaiból kívánták fedezni. Alapító tagjai között volt többek között Bajza József, Bártfay László, Czuczor Gergely, Fáy András – egyben a Kisfaludy Társaság első igazgatója –, Kölcsey Ferenc, Toldy (akkor még: Schedel) Ferenc és Vörösmarty Mihály.

A társaság működése az abszolutizmus korában szünetelt, újjászületése után azonban a hazai irodalmi élet irányítójává vált. Eredeti célkitűzésétől mindazonáltal egyre távolabb került. A fiatalok felkarolása helyett ekkor már a beérkezett írókat, irodalomtörténettel és -elmélettel foglalkozókat igyekezett tagjai sorában tudni és ezzel növelni presztízsét. Tevékenységét a kánon formálására összpontosította, magát pedig a nemzeti irodalom letéteményesének tekintette. A Társaság kikezdhetetlennek tűnő tekintélye azonban a fiatalabb írógenerációk jelentkezésével egyre inkább megkérdőjeleződött. A századforduló modern irodalmi irányzatainak hazai térnyerésével, majd a Nyugat körének a szellemi-irodalmi életen belül való térhódításával pedig végleg meggyengült az autoritása.

A Kisfaludy Társaság és az Akadémia szimbiózisának gyökerei a két intézmény kezdeti időszakáig nyúltak vissza. Már az egyesület alapítói között is számos akadémikus volt, és később is jelentős átfedések voltak az Akadémia és a Társaság tagsága között. A Társaság elnökei kivétel nélkül az akadémikusok közül kerültek ki, akik közül többen is az utóbbi intézmény vezető tisztségeit viselték. Toldy Ferenc és Arany János az Akadémia főtitkárai, míg Eötvös József és Berzeviczy Albert az intézmény elnökei voltak. A társaság ráadásul az Akadémia székházában tartotta gyűléseit, és itt rendezte be hivatali helyiségeit is. Ezek a szobák adtak helyet kéziratgyűjteményének, ereklyetárának és portrégalériájának is.

IV. A kultuszteremtő és -fenntartó Akadémia

Ahogy a kánon formálására való törekvés, úgy a kiemelkedő személyiségek kultuszának megteremtése és fenntartása is kulcsszerepet játszik egy közösség identitásának kialakításában és őrzésében. Egyben önlegitimációs tett is: a kultuszba bevont személy igazolja annak a közösségnek az aktuális törekvéseit, amely alakját tiszteli. Ennek megfelelően az Akadémia reprezentációjában, létének legitimációjában kiemelt szerepet szánt alapítói, jeles tagjai és köztiszteletben álló államférfiak – egyben tiszteleti tagok – kultuszának megteremtésében és fenntartásában.

A kultuszépítés és -gyakorlás folyamatos és lehetőleg a nyilvánosság előtt zajló aktivitást igényel a közösség tagjaitól. Az Akadémia esetében ennek fő helyszínévé 1865 után az intézmény székháza és az előtte elterülő térség vált. Itt tartották a tudós közösség és a nemzet nagyjaira emlékező ceremoniális eseményeket: díszüléseket, emlékbeszédeket, szobrok és festmények ünnepélyes avatását, leleplezését. Számos akadémiai (tiszteleti) tag, így például Deák Ferenc, Arany János, Andrássy Gyula, Mikszáth Kálmán, Wekerle Sándor ravatala állt a székház előcsarnokában, hogy temetési menetüket onnan indulva kísérjék a gyászoló tömegek. A palotában a 19. század végétől kezdődően emlékszobák létesültek, ahol a nagy férfiakhoz kötődő relikviákat állították ki, zarándokhellyé téve e muzeális tereket. Ezek a Goethe-, a Mikszáth- és a Vörösmarty-emlékszobák és a Széchenyi Múzeum voltak, de közéjük sorolható a Kisfaludy Társaság képcsarnoka és ereklyetára is.

Az 1867 után fokozatosan az államgépezet részévé váló Akadémia már nemcsak aktív szereplője volt a kultuszépítésnek, hanem be is fogadott olyanokat, amelyek saját érdekeinek is megfeleltek. A 19. század végétől politikai vezetők többször használták az Akadémiát hatalmuk legitimációjára. Így tettek a Habsburgok, akik az üléseken, ünnepélyeken való részvételükön túl elhunyt családtagjaik portréit adományozták az Akadémiának. Az uralkodócsalád ezzel olyan hagyományt teremtett, amelyet a Monarchia felbomlása után nemcsak ők, hanem a saját személyi kultuszukat építő politikai vezetők is folytattak.